Folytatodik Will és Hannibal története.

Álmomban süllyedek a jeges mélység felé. A testemet elnyeli a hideg, sós víz, befolyik az orromon, a számon keresztül. Fájdalmat már nem érzek, hagyom, hogy a mélység húzzon magával. Aztán egyszer csak egy fekete árnyalak úszik felém, megfog a csuklómnál fogva, és kiemel a vízből. A partra húz, megcsókol, és ettől én is átváltozok azzá a fekete árnnyá, mint ami ő is. A testemből, mint a tüskék, agancsok nőnek, a lelkemet átjárja a sötétség. Ordítanék a fájdalomtól, de a szám néma sikolyba torkollik. A fejem majd szét hasad, ahogy az agancsok kinőnek belőle. Érzem a lüktető fájdalmat, és ez a fájdalom ébresztet fel.

Sötét volt, és sokáig kellett gondolkodnom azon, hol is vagyok. Automatikusan azt gondoltam, hogy Floridában, és Molly szuszog itt, mellettem. De valahogy nem ismerős az illata. Ez az illat egy régi barátra emlékeztet, már amennyiben barátnak lehet nevezni.

Hannibal örökre megváltoztatta az életem, és átformált az ő kénye-kedve szerint.

Az én kis „normális” életem, ami egy csapásra megváltozott, miután ő belépett. „Normális”. Elnevettem magam ezen a szón. Én soha nem voltam normális, a szó hagyományos értelmében. Ő volt az egyetlen, aki azt mondta, hogy normális vagyok.

Gyakran álmodtam vele, milyen is lett volna, ha nem utasítom el, és együtt élnénk. Álmaimban erotikus fantáziák lebegnek, és amikor izzadságban fürödve felébredek, Molly testét használom, hogy enyhítsem a maró fájdalmat.

Ahogy körbenéztem a szobában, ismeretlennek tűnt a hely. Újabb lázálom? Megint nem tudom, mit csináltam, hol vagyok, hogy kerültem ide? Nem, az nem lehet.

Gondolkodj!

Megrohamoznak az emlékek. A Vörös Sárkány utáni hajsza, Hannibal, ahogy megöltük Francist, ahogy megcsókolom, és levetjük magunkat a mélybe, a hajó.

Szóval nem csak álmodtam, tényleg megtörtént.

Elfogadtam végre a felkínált lehetőséget.

Amikor Hannibal megállt előttem az autóval, és megkérdezte, hogy egy-e az utunk, mondhattam volna nemet. Hazamehettem volna a „normális” életemhez, vagy ott helyben hagyhattam volna, hogy megöljön, vagy én öljem meg magam végre. De nem ment. Nem vagyok rá képes. Vele akartam lenni. Vele akarok lenni. Meg akartam halni, de a lehetőség, hogy talán még is csak szeret, és velem akar lenni, erőt adott.

Most itt fekszik mellettem és nekem végig kell vennem a lehetőségeinket. Álmomban én is átalakultam azzá, ami Ő. Mindaz a halál körüli szépség amit átéltem, vonzó dolog a számomra? Képes lennék újra embert ölni ha kell? Pusztán élvezetből? Nem tudom. Hannibal egyszer azt mondta nekem, képes lenne lemondani a gyilkolásról a kedvemért. Tényleg így van, vagy csak akkor is manipulált? Szeretném azt hinni, hogy igen képes. Rengeteget gondolkodtam kettőnkről, amíg Ő Olaszországban volt. Akkor nem gyilkolt pusztán élvezetből.

– Jó reggelt, Will!.

Hannibal hangja vissza rángatott a gondolataimból. Észre se vettem, hogy ébren van, és engem néz.

– Hannibal!.

Ő az egyetlen ember a világon, akinek képes vagyok a szemébe nézni. A tekintete tele volt reménnyel, akárcsak az én lelkem.

– Hogy érzed magad?

– Rettenetesen fáj a fejem – válaszoltam kimerülten.

– Nem csodálom. A szikla, aminek nekicsapódtál, kis híján szétzúzta a koponyád. Hozzak fájdalomcsillapítót?

– Ne, maradj, kérlek!.

A karomban infúzió, fáj tőle a vénám.

– Örülök, hogy végre magadhoz tértél, aggódtam érted.

– Végre? Mióta vagyok itt?

– Három napja, Will.

Három nap. Hosszú idő. Vajon elhitték, hogy meghaltunk?

– A teáscsésze újra összetört. Mi volt a célod? Új fejezet, vagy új könyv kezdődik?

– Ha engem kérdezel, új könyv. Számomra a halál nem csak metaforikus volt. Tényleg szeretnék az emberek szemében meghalni, és egy új életet kezdeni.

Az utóbbi pár évben rengeteget gondolkodtam magunkon. Ezek a gondolatok odáig vezettek, hogy, elvesztettem az időérzékemet. Összeolvadt a múlt, a jelen és, az álomképek. Azt hiszem, az Uffizi Galériában beszélgettünk arról, mi történne, ha szétválasztanának minket. Én nem éltem túl.

Az a sok látszat, amit azért hoztam létre, hogy „normális” életet élhessek, önbecsapás volt. Üres hazugságok tömkelege, hogy kiverjelek a fejemből, de nem sikerült.

Hannibal, amikor felszolgáltad a bárányt, tényleg azt akartad, hogy elmenjünk békével?

– Igen. Megteremtettem számunkra egy új életet, de te elutasítottad, újra és újra.

A kérdés itt nem az, hogy én szeretném-e, hanem hogy te szeretnéd-e?

Készen állsz mindarra, amit nyújtani akarok neked?

Boldog lennél mellettem, vagy inkább visszamennél a feleségedhez?

Keserűen felnevettem.

– A feleségem mellé, akit nem szeretek, a gyerekhez, aki nem az enyém, és mellesleg soha nem fog elfogadni apjának?. Végeztem azzal az élettel. Megértem, ha nem akarod, hogy veled tartsak.

– Will, túl régóta vágyok arra, hogy velem tarts. Az imágóm immáron teljes az irányodba. Megengedem, hogy teljesen megismerj, tudd, milyen is vagyok igazából. Ahogy én átformáltalak téged, te is át tudsz formálni? Jobbá tudsz tenni, úgy érzed?

– Minden erőmmel azon leszek, Hannibal. Egyszer már tégláról téglára lebontottál mindent miattam, képes lennél erre újra? Képes lennél feladni mindazt, ami téged boldoggá és kielégülté tett?

– Igen. És te képes lennél újra ölni, ha kell?

– Ha kell, akkor igen. A védelmünk érdekében.

Mosolyogva néz rám. Sikerült neki… Elérte, azt, amit akart. Vajon én is elérem azt, amit akarok? Meg tudom őt javítani? Visszaállítani olyanná, mint amilyen Mischa halála előtt volt? Nem az ő hibája volt, tudom. Ha Mischát anno nem ölik meg,- és etetik meg vele, akkor is ezzé vált volna? Nem hiszem. Akkor elbukott, és egy olyan élet felé lökték ezzel, ami nem neki való. Tudom, hogy legbelül jó ember, csak ezt neki is el kell hinnie magáról. Az én szeretetem elég lesz ehhez? Egyáltalán Hannibal szeret engem, vagy csak játszadozik továbbra is az érzéseimmel?

– Képes vagy elengedni a múltat, és igazából megbocsájtani? Nem úgy, mint Isten, hanem őszintén, tiszta szívvel? Eltemetni mindazt, ami történt?

– Elég időt töltöttem azzal, hogy eltemessem. Leromboltam mindent, ami a régi életünket jelentette. Minden elhangzott mondat, cselekedet megszűnt abban a pillanatban, amikor elhatároztam, hogy veled tartok. Hannibal, képes vagy bennem bízni? Elhinni, hogy veled akarok lenni?

– Igen. Amikor megmentettelek Masontől, elképzeltem, hogy végre velem tartasz, de te nemet mondtál.

– Miért adtad fel magad? Azt akartam, hogy szabadon élj. Csak én vagyok az egyetlen, aki képes megtalálni téged, de én akkor feladtam a harcot.

– Pontosan. Feladtad a harcot. Megértettem, hogy nem állsz készen arra az életre, amit én nyújtani akarok neked, és, hogy neked ehhez idő kell. Nem akartam egy olyan életet élni, amiben én nem jelentek számodra semmit. Számtalan alkalommal bebizonyítottam neked, mennyit jelentesz számomra.

Will, amikor megcsókoltál, tényleg komolyan gondoltad, vagy csak figyelemelterelés volt, hogy leugorhassunk a szikláról?

– Soha életemben nem gondoltam semmit annyira komolyan, mint azt. Nem volt veszíteni valóm, hiszen meghaltam. A félelmeimet és a gátlásaimat levetkőztem, csak a nyers vágy maradt, hogy megmutassam neked, mit érzek igazából.

Sokat beszélgettem Bedeliával rólad. Reménykedtem, hogy mond olyat nekem, amivel kiverhetem a fejemből az irántad érzet érzéseimet, de ami ott elhangzott, az csak tovább növelte a szenvedéseim.

Hannibal, tényleg igaz volt, amit Bedelia mondott az irántam érzett érzéseidről? Képes vagy minden álca és manipulálás nélkül kimutatni a valódi érzelmeidet?

– Tudom, hogy hihetetlen számodra, de igen. Az első pillanattól lenyűgöztél. Ahogy Zeusz szerelmes lett Ganümédészbe, úgy én is a te lelkedbe. De meg akartam adni neked a lehetőséget arra, hogy megnézd, milyen is lenne az életed nélkülem. Hagytam, hogy rájöjj, mit is szeretnél igazán. Végül engem választottál, és ahogy Zeusz elrejtette Ganümédészt Héra elől, úgy én is elrejtelek a világ elől.

Kimondta.

Virágnyelven, ahogy szokta, de kimondta. A szemébe néztem, tudtam, hogy képes rezzenéstelen arccal hazudni, de nem hazudott. Bedeliának igaza volt. Szavait bizonyítandó, közel hajolt hozzám. Éreztem az ajkai, a lélegzete melegét, ahogy hozzám közelített, de nem csókolt meg. Ziháltam a bennem lévő feszültségtől. Miért nem csókol meg? Aztán rájöttem.

Hannibal engedélyt kért tőlem.

Előre nyúltam, amennyire az infúziós kezem engedte, megsimogattam az arcát, és megcsókoltam.

Ahogy ajkunk össze ért, mintha áram rázta volna meg a testem. Éreztem, hogy élek.

Amikor legutoljára megcsókoltam, fájdalomtól és az adrenalin lökettől nem éreztem igazán, mennyire finom. Puhán becéz a nyelvével, ajkai édesen fogták közre az enyémet. Elvesztem. Soha senki mást nem akarok csak Őt. Hihetetlenül gyengéden bánt velem, ezt az oldalát eddig nem ismertem.

Percek múlva elszakadt a csókunkból, kezével átölelte a nyakam, és a homlokához húzott. A homlokunk összeért, zihálva néztünk a másikra. Ki nem mondott szavaink nyoma az ajkunkon. Az ujjai az arcomat simogatták, óvatosan, a varratot kikerülve.

– Látod Will, mindig is ezt akartam neked, kettőnknek. – Elmosolyodott, és én vele együtt mosolyogtam. A lelkem nyugalomra talált. Bárhova is menjünk, bármi is lesz a sorsunk, én vele tartok. Soha többé nem küzdök ellenne. Magához húzott, a fejemet a mellkasára hajtotta. Hallgatom a szíve dobogását. Azt mondták, nincs szíve, pedig van. Hatalmas, amit én többször is összetörtem. Végre úgy érzem, magunk mögött hagyjuk a múlt árnyait, és esélyt adunk magunknak a jobb életre.

– Aludj Will, sokat kell még pihenned.

Igaza van, éreztem, hogy mennyire kimerült vagyok még mindig. A szívdobogása hangjára aludtam el, miközben az ujjai a fejem simogatták a kötés alatt.